Rég írtam már életképet, de most ismét van miért billentyűzetet ragadnom. (A szerző, Helle Maximilian látássérült.)
Kelenföld, metróállomás.
– Fiatalember, merre megy?
– A metróhoz, jó napot!
– Ja, akkor nem, mert baromira sietek!
– Én is!
– Ja, akkor jó. Tud jönni?
– Persze, azért megfognám a könyökét, ha lehet!
– Persze, jöjjön! Jaaaaj, el sem tudom képzelni, milyen rossz lehet magának így, hogy nem lát! Mi, egészségesek (itt már kapkodtam a fejem egy kicsit) bele sem gondolunk, hogy születhettünk volna úgy is… Na tudja… Úgy… Hogy hát nem lát… Izé… Őő, tud lépcsőn menni, vagy mozgólépcső…?
– Tudok, persze.
– Na vigyázzon, lassan, úúúúgy, most rakja a lábát, nem, nem most, úgy, most jó, hopp, vigyázzon, jó, tud jönni, jaj de jó, hát ez nagyon érdekes! Na előveszem a bérletem, nem tudom, önnek ingyen van, ja gondolhattam volna, hát én így élni sem tudnék, jaj, rossz lehet maguknak nagyon!
Pár perccel később:
– Hol is száll le?
– A Kálvin téren.
– Jó, akkor majd keresek magának valakit…
– Én is ott szállok – mondja egy idősebb úr.
– Köszönöm, akkor legalább nem vagyok egyedül.
– Na itt is vagyunk, jöjjön! Hová is akar menni? (…) Képzelje, már rég el akartam mondani az embereknek, hogy a múltkor voltam a patikában, elkísértem a nejemet, és ajándékba kaptam valami B-vitamint. És képzelje, eddig szemüveget kellett hordanom az utcán, de most… Meggyógyított a B-vitamin, vegyen maga is, hátha segít! Na itt vagyunk, viszontlátásra!
Szerző: Helle Maximilian
