Félelem az egyedülléttől

Nincs ezen mit szépíteni, úgy funkcionálok, mint egy figyelemhiányos nyolcéves.

Akit egyedül hagytak a sötét szobában, és hiába világítanak a foszforeszkáló csillagok a plafonon, meg a macis kislámpa, az árnyékok ettől csak még hosszabbra nyúlnak a falon. Hiába próbálom összeszorított szemmel elérni az alváshoz közeli alfaállapotot, ettől a görcsösségtől még kevésbé tudok elaludni.

A páromnak el kellett utaznia, családi ügyben, mert az egyik rokona beteg lett. Nem vagyok hülye, csak egy kicsit kattant, valami félrecsúszott gyerekként, a szüleim biztosan nem töltöttek velem elég időt, anyámtól meg nem a biztonságos szeretetet kaptam, hanem az alkoholizmusa miatti folyamatos bizonytalanságot, hiszen sohasem tudhattam, éppen milyen állapotban lesz, mikor legközelebb látom.  Szóval, ha logikusan végiggondolom, képes vagyok felfogni, hogy nem azért vagyunk külön, mert nem vagyok elég fontos, és nem lehetek mindig prioritás és első. Tudom, hogy most dolga van, most mással kell foglalkoznia, és ennek természetesnek kellene lennie. Nem csajozik, nem bulizik, hanem egy családi problémát old meg. Mégis, mikor eltelik fél óra, és újra rám tört a magány, meg a „nem tudok mit kezdeni magammal” pánik, akkor olyanná válok, mint egy hisztis kisgyerek.

„Ki vagyok borulva, hogy ha távol is van, miért nem nekem írogat, miért nem tudok kihez szólni, nem tudom kinek elmondani a gondolataim”

A filmek nem érdekelnek, ha berakok valamit nézni, közben is csak agyalok, a képernyőt üres tekintettel és rettegéstől kattogó aggyal bámulom. A valódi horrorfilm a szobában zajlik, olyan, mint egy pszicho thriller. A végletekig húz és hergel, aztán nem történik semmi. Fizikailag persze. Valójában a saját elmém börtönében szenvedek, pedig a külvilág ugyanolyan, mint eddig. Olvashatnék, játszhatnék, berakhatnám a mosást. Ehelyett alkohollal és nyugtatóval ringatom magam álomba, hogy ne éljem át újra és újra a saját pszichém által teremtett poklot. Hogy reggel aztán minden kezdődhessen előröl.

A legszebb az egészben az ezt megelőző fázis. Mikor már gondolatban készítem magam az egészre; mennyire szörnyű lesz, mennyire kibírhatatlan. Azon aggódom hogyan fogom túlélni. Ha előre tudom, egyedül leszek, még rosszabbul érint, mintha random történne a dolog, hiszen addig is folyamatosan stresszelek és azt kívánom, bár átugorhatnánk azt a néhány naptári napot és minden folytatódhatna a rendes kerékvágásban.

Furcsa, de megnyugtat a tudat – legalább a problémámmal nem vagyok egyedül. Egy rokonom barátnője 62 évesen, maga mögött egy válással, és két szép, de felnőtt, saját élettel rendelkező gyerekkel. Egyedül van és nagyon rosszul kezeli. Számára otthon leülni egy könyvvel már nem is program, nem is elfoglaltság – ellenben, ha ez egy kávézóban történik már annak minősül. Valószínűleg, mert ott körül van véve másokkal. Nem váltam el, és szingli is régen voltam, de még emlékszem, hogy mikor se veled- se nélküled kapcsolatokban éltem, szintén hasonlóan rossz állapotokban tengettem azokat a napokat, amikor az akkori fiúm éppen „nem ért rá”. Valahogy most, felnőtt fejjel sokkal ijesztőbb és realisztikusabb az egész…

Nem féltem szakemberhez fordulni, úgy éreztem, szükségem van a segítségre. Tudatosítanom kellett, hogy ez az állapot sem rám, sem a környezetemre nincs jó kihatással. Egészségtelen. Nincs belső békém, nincs harmóniám, nem szeretek időt tölteni magammal kettesben, mert egyből kényszeresen a barátaimnak kezdek el írogatni messengeren. Nem beszélve az ebből generált vitákból, ahol a társam nyakába varrtam a problémát, őt hibáztatva azért, amiért nem tölt velem elég időt, nem szeret, nem vagyok elég fontos tényező az életében, és még sorolhatnám a vádakat, melyeket csupán a felfokozott érzelmi állapot szült…

 

 

Szerző: „Cé”

Facebook Kommentek