Mikor annak idején anyám annyi idős volt, mint én most, már a második életévemet tapostam.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy számára nem volt túl korai, de kétség kívül sokkal nagyobb arányban vállaltak gyermeket a nők fiatalabb életkorban egy generációval ezelőtt. Huszonévesen szülni valahogy természetesen és szépen hangzik, egy fiatal kismamára gondolva egészséges, üde és szép nő képe rajzolódik ki a lelki szemeim előtt. A testünk ilyenkor éli fénykorát, könnyebben regenerálódik, talán még a túlsúlytól is egyszerűbb megszabadulni a baba világra jötte után, mint későbbi éveinkben. Rengeteg érvet lehet felsorolni miért kellene – legalább az első – babát még harminc előtt kipottyantani, de ha a lelki és anyagi velejáróit is számba veszem, mindjárt egy egész hosszú listát sikerül összehozni, miért is ódzkodom egyelőre még mindig, huszonhat évesen is a szüléstől.
Majd megváltozik. A sajátoddal másként lesz. Még nem találtad meg az igazit, akinek szülnél.
Folytassam? Felesleges. A saját családomtól átvett mintából kiindulva, igenis korainak látom a szülést harminc előtt. A nő még fiatal, lelkileg nem stabil, maximum azt hiszi, hogy az. A személyisége folyamatosan fejlődik, sok mindent másként lát még, rengeteg dologgal kapcsolatban naiv és azt hiszi, ez tíz év múlva is ugyanilyen lesz. Kizárólag akkor akarok majd gyermeket vállalni, ha érzelmi stabilitást tudok neki nyújtani és minden személyes problémámon túlnőttem már annyira, hogy ne örökítsem át az ő személyiségébe a saját anyámtól kapott terheket.
Anyagilag sem egyszerű a téma, ritka az, hogy valaki ilyen fiatalon olyan stabil anyagi háttérrel, karrierrel rendelkezzen, ami lehetővé teszi egy olyan gyerek felnevelését, aki nem szenvedi hiányát semminek – és a pelenka ennek az egész halmaznak a legkisebb metszetét képezi. Persze, vannak szerencsések, akik jó partit találtak maguknak, és az apa (vagy valamelyik fél családja) gondoskodik az anyagiakról. Megéri másoktól függeni a saját gyermekünk nevelésével és fejlődésével kapcsolatban?
Erre sincs egyértelmű válasz, mint ahogyan semmi sem fekete és fehér, a gyermekszoba sem kizárólag kék, vagy rózsaszín. Látom a volt osztálytársaim facebook posztjait. A képekről ordít, kinél csúszott be, kinél volt tervezett és kit tartanak el, ki fog elválni három éven belül. Statisztikák szerint a diplomás, képzett nők szívesebben vállalnak gyermeket egy bizonyos életkoron túl, hiszen a baba sok esetben az életszínvonal esésével és a karrier megtörésével jár együtt. Ha pedig nem is erről van szó, de a szülés utáni depresszió, bezártság, hatalmas változás nagyon megviselni a nőket, még ha erről nem is beszélünk, mert tabu.
Hogyan is lehetne hozzászokni egyik pillanatról a másikra, hogy eddig még mi voltunk az elsők, a saját életünk irányítói, ha úgy tartotta kedvünk étterembe mentünk kedd este, szerdán koktélozni, csütörtökön moziba, a hétvégét végigbuliztuk, kirándultuk, most pedig otthon ülésre és 24/7-es felügyeletre kényszerülünk. Mi választjuk, de ettől még nehéz és később sem lesz könnyebb. Nem akarom életem hátralévő részét előre megjósolván kijelenteni, hogy soha nem szeretnék gyereket, de jelenlegi állás szerint a késői huszonévesek azon táborát erősítem, akik az elkövetkezendő öt évben nem terveznek babázni.
Szerző: „Cé”
