Az alma nem esik messze a fájától – de senki nem mondta, hogy nem gurítható arrébb

Élve az alma-hasonlattal visszamennék az ősi bibliai női ikonhoz, Évához. Vajon minden, az anyánktól örökölt séma tőle származik és ő örökítette át az összes nőbe az örökös kisebbségi komplexust, rivalizálást önsanyargatást? Bárhogy is legyen a legendák szerint, az biztos, hogy a nők a nőktől sejt szinten tanulják el a károsabbnál-károsabb viselkedési formákat. Kezdve mindjárt az anyánkkal…

Az én anyám alkoholista volt. Nincs ezen mit szépíteni. Ivott vodkát, sört, mikor éppen mi került a kosárba a boltban. Apám éppen csak kitette a lábát – márpedig ez két munkahellyel igen gyakran előfordult – máris töltött egy pohárkával. Bár ma, felnőtt fejjel  igen keveset iszom, ennek közvetlen hatásai igencsak meglátszódtak a gyermek – és tinédzser éveimen. Bár belül utáltam és haragudtam azért, hogy iszik (hiába tagadta, egy idő után sajnos nyílt titokká vált), ezt a viselkedési formát valahogyan mégis szinte kényszeresen másoltam le. Már tizenhárom évesen alkoholizáltam, minden hétvégén, olcsó borokat, vagy éppen  vodkát, tisztán és igyekeztem ezt a szokásom tartani. Valahogyan úgy éreztem ez a helyénvaló, még ha fizikailag rosszul is voltam közben és utána. Jóval később jött csak a felismerés: valójában nem is élvezem ezt az állapotot, majd mikor felidéztem magamban a gyermekkori rémképeket, egyenesen taszítani, undorítani kezdett. Nagyon ritkán és nagyon keveset kezdtem inni, tudatosan  állítva sorompót az alkoholizmusnak.

Ha azt gondoltam ez volt az első és egyetlen ilyen örökölt viselkedési forma; hatalmasat tévedtem. Anyám később a kapcsolataimban tanúsított viselkedési berögződésekben köszönt vissza. Próbálok nem haragudni, próbálok indokokat keresni és megbocsátani – de ez nehezebb, mint lennie kellene. Tudom, hogy nem akart rosszat, hogy a szíve és a szándéka jó – na de az általa statuált példa mégiscsak elfogadhatatlan. A kapcsolataimban gyakran hunyászkodtam meg, rohangáltam és lelkemet kitéve mások után – ezt a szokást is sikerült levedlenem.  Minden apró-cseprő dolgon napokig lovagoltam kiborulva, míg végül kiütöttem magam – pont, ahogyan ő, piával, mert soha nem tudta normálisan kezelni és feldolgozni a problémáit. A párkapcsolatban ugyanezek a körök futottak, ugyanazokban az előre, forgatókönyv szerint megírt játszmákban találtam magam, mint amit otthon láttam tőle és apámtól. Egymás notórius hibáztatása, veszekedés, a másik érzelmi lehúzása, mikor éppen pocsékul érzem magam lelkileg, mert rossz napom volt munkában.

Hogy gátat tudjak szabni ezeknek az értelmetlen, energia-elszívó, hosszas párbeszédeknek, többféle módszert kellett áttanulmányoznom. Rájöttem;  az energiaátadás pont úgy működik ilyenkor, mint a termikus kölcsönhatás. Termikus kölcsönhatás jön létre a forró fűtőtest és a szoba levegője között is, amikor a szobába befűtünk. A negatív frekvencián lévő fél addig-addig adja át a rossz energiáit a partnerének (piszkálja, hibákat keres, amibe beleköthet, ha úgy tetszik) míg az átveszi az ő negatív rezgéseit és maga is azonosul vele. Tehát reagál a sértésekre, belemegy a játszmába – kész is a veszekedés. Hogy ezt megakadályozzuk, tudatosan kell felismernünk az ilyen berögzült helyzeteket, spirálokat és megvonnunk a reakciónkat a másiktól. Ha nem reagálunk – vagy nem ugyanúgy, mint eddig – a végeredmény is más lesz, hosszútávon pedig elképesztő változásokat lehet véghez vinni. A viták rövidülnek, persze a sok balhé forrását is meg kell találnunk és a gyökerén változtatnunk, de a kommunikáció része is rendkívül fontos részét képezi. Bármennyire kellemetlen is, tudatosítanunk kell magunkban, hogy a párunk szidalmai nem feltétlenül nekünk szólnak és ehhez mérten eltávolodnunk  és elszigetelnünk magunkat tőle (nem szabad magunkra vennünk amit mond). Így képesek leszünk tárgyilagosan, tudatosan reagálni, másik pályára állítva a beszélgetést.

Kihívás lehet még nagyobb közösségben, munkahelyen, a kolléganők között szembesülni a gyengeségeinkkel. Nem egyszer fordul elő, hogy egymást akarva-akaratlanul kritizáljuk, ezzel mély, lelki sebeket ejtve, amelyek elalvás előtt, a sötétben kísértenek tovább…
Nehéz megtanulni a helyén kezelni az embereket és azt, hogy mit mondanak – vagy mi mit mondunk nekik. E mellett rengeteg belső, kimondatlan és feldolgozatlan feszültség lappanghat bennünk. Személyes tapasztalatom, hogy a nők rettentően kritikusak egymással, de ez főleg a saját belső bizonytalanságuk projekciója. Szinte nekem fájt, mikor több kolléganőmet hallottam egy hatodikat – természetesen nem jelenlévőt- kibeszélni. Lehúzták az öltözködését, az alakját. Nem mertem belegondolni, rólam miket mondhatnak adott esetben. Aztán az ötlött a fejembe, hogy egymással is hasonlóképpen viselkedhetnek, de valójában ezek a nyelvköszörülések nincsenek hatással az életem valódi tartalmára. Na és akkor mi van, ha valaki a blúzom mintáját, vagy a combom vastagságát kritizálja? Attól még a pasimnak tetszhet.

Azért, mert a többi nő kényszeresen túl akar tenni a többieken, én még élhetek békében magammal és a világgal. Legalábbis törekedhetek rá.

 

Forrás: “Cé”

Facebook Kommentek