Noha az öregedést, mint napnál világosabban egyértelmű törvényszerűségnek fogadjuk el, a tudós világban az egyik legnagyobb paradoxonnak tartják. Ugyanis nem tudjuk, mitől öregszünk és mitől halunk természetes halált.
Mert a szeneszcencia nem is annyira törvényszerű, mint elsőre gondolnánk! A mocsári teknős (Emys orbicularis) például nem öregszik. Igaz ugyan, hogy eljár felette az idő, emberi mércével igen nagy kort ér meg, de élete végéig képes tojást rakni, szaporodni és mozgékonysága sem mutatja a hanyatlás jeleit. Sőt, vannak organizmusok, akik örök életet „adományoznak” a gazdasejtjeiknek. A Humán papillomavírus (HPV) által megfertőzőtt hámsejtek szaporodása korlátlanná válik – és így válinak rákos sejtté. Mert a rákos sejtek is örök életűek … lehetnének, ha bolond módon nem pusztítanák el saját gazdaszervezetüket.
A gerontológia fiatalkora
Egyszer volt az öregedésben és a halál bizonyosságában való hit. Aztán a XX. század elején egy kutató sebész több, mint meghökkentő kutatási eredményekkel állt elő. Dr. Alexis Carrel kijelentette, hogy az élő sejtek korlátlan ideig képesek szaporodásra. Ezt több mint három évtizedes kutatási eredményekkel támasztotta alá. Csirke szívből származó kötőszövetsejteket táptalajon évtizedekig életben és szaporodásban tudott tartani. Ezzel 50 évre meghatározta a gerontológia irányát. Ha sejtjeink örök életre vannak programozva, akkor mégis mitől, miért és hogyan öregszünk? Ha a sejt örök életű, akkor idős ember bőrében az újonnan születő sejt miért születik már eleve öregnek?
Kézzel fekvőnek tűnt a válasz, hogy a sejtek az élet során elszenvedett károsodások, ártalmak következtében válnak egyre kevésbé képessé élettani szerepeik betöltésére, és végül ez vezet a szervezet pusztulásához. Megszületett a sejtkárosodás elmélet, és megindult a tudományos hajsza annak igazolására vagy cáfolására. Az elméleten belül számos hipotézis látott napvilágot. Az elhasználódás hipotézise egyszerűen a sejtek idővel való elhasználódásában vélte megtalálni a magyarázatot. Az anyagcsere hipotézis hívei bebizonyítva látják, hogy minél intenzívebb az anyagcseréje egy szervezetnek, annál rövidebb ideig él – mintegy hamarabb elhasználja a rendelkezésére álló életenergiát. A sejtfehérjék idővel való roncsolódása, illetve cukrokhoz való kapcsolódása okozta funkcióvesztés (cross-link theory) mellett is születtek érvek és eredmények. Magyar vonatkozású (Zs.-Nagy Imre professzor, Debreceni Orvostudományi Egyetem) membrán-öregedési elmélete. E szerint a sejtmembránok az idő elteltével egyre inkább elvesztik lipid jellegüket, merevekké és átjárhatatlanokká válnak, ami valamennyi anyagcserefolyamat lassulásához és hanyatlásához vezet. Kutatók jelentős tábora pedig a szabadgyökök tartósan szövetkárosító hatását igazolták (szabadgyök hipotézis – Denham Harman, 1956, USA). A mitokondriális hanyatlás hipotézise szerint a sejtek erőműveinek csökkenő teljesítménye az öregedés fő oka. A későbbiekben (1977) Kirkwood a korabeli irányzatokkal szembemenve is, hozott erőteljes bizonyítékokat ennek védelmében.
Mellettük még a társadalomkutatók is beszálltak a versenybe. Két egymással rokon elméletettel ajándékozva meg a világot: az idősödő egyének szociális kapcsolatainak csökkenésében és az idős emberek visszavonulásában látták meg az öregedés társadalmi okait (disengagement theory), míg az aktivitás hipotézis (activity theory) hívei ugyanezt a társadalmi szerepvállalás csökkenésében. Csillapíthatatlan vita középpontjában találták magukat szinte azonnal, mert az ok-okozat kapcsolat erősen vitatható, de nehezen bizonyítható!
Az 1960-as években Leonard Hayflick kiderítette, hogy hol és miben hibázott Carre. Hayflick kiderítette, hogy minden élő sejt csak bizonyos számú osztódásban vesz részt, korlátozott számú utódsejtet hozhat csupán létre. Peter Medawar majd George Williams letették a voksukat a programozott öregedés és halál elmélete mellett. A programozás hogyanjára ismét születtek további hipotézisek. A programozott élettartam hipotézis úttörői harcba szálltak amellett, hogy az élet végéhez közeledve alvó gén (vagy gének) kapcsolnak be és vetnek véget az életfolyamatoknak. Mások az idegi és hormonális szabályozásban (neuroendokrin hipotézis) kutatják az öregedésért felelős folyamatok elindulását.
Cynthia Kenyon (USA, Kalifornia, San Francisco) kutatónő pedig azzal állt a világ elé 1993-ban, hogy éheztetéssel sikerül a Caenorhabditis elegans féreg élettartamát 100%-al meghosszabbítani. Azóta a módszer hatásosságát több kísérleti állatfajon sikerült igazolni: halaknál 60%, egereken 33% élettartam növekedést hozott a kalóriamegvonás. Sőt azóta sikerült azonosítani olyan géneket, amelyeket a kalóriamegvonás aktivál és kedvezően hatnak a sejtek fiatalságára.
Ma már tudjuk, hogy a Hayflick-határ (kb. 50 osztódási ciklus) oka a kromoszómák telomérjeinek rövidülése és/vagy sérülése minden egyes osztódási ciklus során. A fent említett gének a telomeráz enzim közvetlen vagy közvetett aktiválása révén hatnak az élet meghosszabbítása irányában. A telomeráz enzim igyekszik kijavítani a telomérek sejtosztódás során elszenvedett sérüléseit. Vannak fehérjék (DBC 1), amelyek képese blokkolni a telomeráz enzimet ezzel hátráltatva a génhibák kijavítását. Aztán vannak fehérjék, amelyek gátolják a blokkoló fehérjéket. Mai korunk felfedezéseinek biztató érdekessége, hogy a vörösborban található rezveratrol,de még a közönséges fokhagyma kénvegyületei igen nagy mennyiségben fogyasztva, hasonló módon képesek aktiválni azon géneket, melyek ezen fehérjék működését szabályozzák.
Merre tovább gerontológia?
A kutatás valódi emberi gőzerővel folyik! Úgy tűnik azon vagyunk, hogy megtaláljuk az egyetlen, az öregedés minden folyamatát igazolhatóan megmagyarázó mechanizmusát. Pedig vajon nem lehetséges-e, hogy nem létezik egyetlen mechanizmus, hanem ezek összefüggései hatnak? Az öregedéskutatás legnagyobb gondja ma nem az, hogy nem talál elég bizonyítékot. Sőt, úgy tűnik túl sokat is talál! A fent felsoroltak mindegyikére van több-kevesebb bizonyíték, de önmagában egyik sem áll meg.
Peter Medawar arra is figyelmeztetett, hogy ha „túléljük” programozott élettartamunkat, életminőségünk romlásával kell fizetnünk. Hisszük-e ezt vagy sem, tény, hogy számos degeneratív állapot (időskori látófolt sorvadás, izületi bántalmak, csontritkulás prosztata adenoma rákos megbetegedések, szív-érrendszeri megbetegedések, stb.) a vitamin és ásványi anyagok (D-vitamin, B-vitaminok, vas, cink, szelén) hiánya által okozott szövődmények egyre terjednek még a jóléti társadalmak idősödő lakossága körében is.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy az élet meghosszabbítása – még ha sikeres lesz is – újabb problémákat vet fel. Egy hosszú, ám romló minőségű élet nem igazán vonzó perspektíva egy öntudattal rendelkező faj számára. A kutatás iránya a jövőben, szükségszerűen, nem csak az élet meghosszabbítása, hanem a fiatalos egészség és erőnlét kiterjesztésének iránya kell, hogy legyen.
Szerző: Dr. Gothárd Csaba
