Az utóbbi időben, konkrétan január óta két ismerősöm is jelezte abbéli szándékát, hogy elhagyja kicsiny országunkat.
Miután szomorúan konstatáltam a tényt, nem volt mit tennem, sorra jártam a búcsúzkodásról szóló “bulikat”. Mert azok voltak. Ahol nyoma sem volt szomorkodó embereknek. Ahol az összegyűlt “tömeg” érdeklődve tette fel kérdéseit a távozóban lévő ismerősöknek. Naná! Sokuk fejében fordult meg már hasonló gondolat. Egy darabig toporogtam szendviccsel és egy igen jófajta borral a kezemben, majd odaültem az egyik főszereplőhöz és megpróbáltam megtudni az okot, amiért aljas módon eltűnik a környezetemből. Nem tagadom, érdekelt, hogy miért ez a villámgyors távozás, hiszen karácsony tájékán még közös munkán és utazgatáson törtük a fejünket.
Elek az éjszakai élet egykor jeles képviselője. Elvált, két gyermek apja. Sokáig zenészként kereste, na jó, keresgélte a kenyerét, majd kreatívként alapozta meg családja jövőjét. Most meg csak úgy elindul a világba, ahogy esik úgy puffan alapon próbálkozik, aztán ha mégsem jön be neki az élet majd haza eszi a fene, ahogy fogalmaz. Amikor megkérdeztem tőle, hogy a srácok hogy állnak a dologhoz, annyi volt a válasza, hogy ők is el fognak menni pár év múlva, csak még egy kicsit tanulgatnak, meg próbálgatják az életet. Itthon. Aztán ha úgy alakul máshol is. A világ óriási és mindenhol meg lehet próbálni. Egyébként pedig 50 év körül itt az ideje a mókának. A gyerekek sínen vannak vagy legalábbis úton afelé, most már gondoljon magára is az ember. Hogy mit is fog csinálni kint még nem igazán tiszta számára. De mindenhol vannak ismerősök, akik segítik egymást, meg aztán ott a gitár.
Egyszer a Kálvin téri aluljáróban, hazafelé menet egy jól ismert dallam ütötte meg a fülem. Elek állt ott és zenélt kopott gitárján, előtte a nagyapja rémes, püspöklila kalapja tele pénzzel. Mi történhet … az öreg kalapja megvan még valahol a fiók mélyén.
Jöjjön, aminek jönnie kell…vagy mi?
Egy hét múlva ismét összefutott a társaság
Gábor két lábbal a földön álló, járó ember. Egy élettárs, egy gyerek, na és egy tacskó jellegű plusz egy fő. Szóval tömény boldogság. Aztán hirtelen zuhanás, mert így jár az aki 48 évesen elveszti a munkáját. Nincs más lehetőség, menni kell. Ő ezentúl Ausztriában pucolja a krumplit és küldi haza a pénzt, aztán majd a többiek is mennek utána, addig havi egy alkalommal jön haza babusgatni. Ha pedig túl jól menne, az összegyűjtött pénzből bele fog kezdeni valamibe itthon. Így van ez. Semmi szomorkodás, mert legalább van lehetőség. Egy régi újságíró kolléga hétvégenként szintén arrafelé ment szőlőt kacsolni meg lovat gondozni. Vasárnap este haza és másnap irány a szerkesztőség. Na ja. Kellett neki elválni.
Próbálom megérteni. Persze menni fog. Meg ott van a telefon és az email is. De azért hiányozni fognak a közös jónagyröhögések, az agyviharzások, amitől másnap új erővel ragadtunk tollat, klaviatúrát vagy mikrofont. Így van ez.
Az én édes, túl régóta halott nagymamám szerint egy életbe minden belefér. Hát Mami, ehhez tartom magam!
Szerző: M. Kovács Ágnes
