Az emberek többsége hajlamos a maguktól valamiben eltérő embertársaik életét csodaként, hihetetlen dologként elkönyvelni. Az élvhajhász média ezt a fajta idézőjeles számkivetettséget igyekszik a maga módján jó alaposan meglovagolni és tovább sodorni az emberekben ezeket a tévképzeteket. (Helle Maximilian cikke!)
Kezdjük rögtön a szalagcímekkel. Néhány sarkított, ám az esetek többségét jól illusztráló példa: „Szenzáció! Ez a vak ember tegnap ráeszmélt, hogy egyedül is be tudja kötni a cipőjét!” „Elképesztő: ez a gyermekét egyedül nevelő vak édesanya reggel kinézett az ablakon, és…” „Szívszorító: a mozgássérült Józsi bácsinak ma reggelre elfogyott a szalonnája!”
Érthető a figyelemfelkeltés, hiszen olvasóközönségre mindig is szükség volt, de mint megfigyelhető, a szinte teljesen hétköznapi
cselekményeket is képes a tömegmédia olyan szintűre felmagasztalni, mintha azok a világ sokadik csodái lennének. Szinte biztos, hogy egy-egy ilyen szalagcím elolvasása után készítjük is a százas zsepit, de legalábbis elmorzsolgatunk majd egy-egy könnycseppet a szemeink sarkában. Az ilyen szalagcím nem emberségre buzdít, hanem megkülönböztet, előítéletet hirdet és sztereotípiákat növel. A legtöbb cikkben aztán közvetlenül a szalagcím alatt, de inkább a cikk egészében szintén a „megfelelő” helyekre és mennyiségben csatolt fotókat találunk, amelyek az egyenlő hozzáférés jegyében egyrészt nincsenek feliratozva, vagy ha igen, csak így: „Fotó: Józsi bácsi”, másrészt rendszerint olyan előre megszerkesztett pillanatképek, amelyeknek gyakorta semmi köze a valósághoz.
A következő sarkalatos pont a cikk szövegezése. Fontos megfigyelni, hogy az újságírók többsége még csak nem is találkozott ilyen
helyzettel, vagy ha igen, hajlamos ezt megtagadni és olyan státuszba helyezni magát, mint az az olvasóközönség, akinek valóban új ez a
helyzet.
Pár példa:
„Béla telefonja beszél. Szenzációs! De még a hűtőgépe és a konyharuhája is!”
„Bálint anyja jeltolmács. Elképesztő sebességgel és sosem látott módon beszélgetnek egymással. Majdnem sírtam, amikor összetalálkoztunk a buszmegállóban.” „Jónás, miközben beszélgetünk, egy Rally-versenyzőt megszégyenítő manőverrel gurul ki kerekesszékével házuk kapuján. Alig bírom követni.”
Látható tehát, hogy ezek a megnyilatkozások, bár jóindulatot feltételeznek, az egyszeri olvasó számára mégis azt az érzetet keltik, hogy ők bizony mások, mit mások, nem is közülünk valóak, ezért minimum egy Árpád-házi uralkodónak kijáró tisztelettel beszéljünk róluk, de legalábbis csókoljunk nekik kezet, ha találkozunk velük.
Érdekes módon a jól és eredményesen történő segítségnyújtásról ritkán, akkor is maximum egy-egy mondatban van szó az ilyesfajta
publikációkban, ami az anyag egészét tekintve is inkább hasonlít egy apró betűs tájékoztatóra, mint a cikk valódi üzenetének fontosságára.
(Persze azonnal adódik is a kérdés, hogy ki mit tekint valódi üzenetnek?)
Az írások végén többnyire egy, szintén a valóságot jól elrejtő, előre megálmodott képeket tartalmazó illusztráció, többször egy egész galériányi fotó is helyet kap, csak hogy véletlenül se rázódjunk vissza a valóságba, és nehogy hozzánk hasonló emberekként tartsuk számon őket, a fogyatékosságot pedig továbbra sem állapotként, hanem súlyos és megoldhatatlan problémaként éljük meg: hiszen a fogyatékossággal élő ember úgyis képtelen az önellátásra, aki pedig mégsem, az legalábbis ufó és azonnal megérdemel egy minimum két oldalas, cukorsziruppal borított ömlengést arról, hogy ez mekkora csoda… Pedig nem az.
Tény, hogy Magyarországon a fogyatékosság, mint állapot, az elfogadást nézve nagyon sok ponton foghíjas.
Az egyenlő esélyekre való figyelemfelkeltés inkább csak ígéret és maszlag, mintsem valódi próbálkozás, a segítségnyújtás pedig tíz esetből legalább négyszer fakad sajnálatból (vagy lesajnálatból). A kivételek persze nem fontosak. Ők azok, akik megbújnak a háttérben és csendben teszik a dolgukat – épp akkor és úgy, mint ahogyan azoknak kellene, akikre a média sokszor olyan, látszólag létező figyelmet irányít, amely esetében sokkal értelmesebb lenne a valóban fontos és szükséges dolgok valósághű és objektív bemutatására összpontosítani.
Nem azt mondom, hogy a média ne szenteljen figyelmet a fogyatékossággal élő embereknek. Soha sem mondanám, hiszen ez nagyon
is fontos, kell, szükséges. Ugyanígy szükséges viszont a magánvélemény minimalizálása. Nem vet jó fényt az anyagra, ha a publiciszta minden második mondatával igyekszik a szánkba tömni, hogy ő mennyire csodálja az adott embert vagy helyzetet, mennyire elképed egyes szituációkon és mennyire elképzelhetetlennek tartja bizonyos élethelyzetek megoldását – pedig nem minden esetben azok.
Egy interjú, egy riport, egy tudósítás soha nem arról kellene, hogy szóljon (legalábbis többségi esetben), hogy én, mint a közlő hogyan
érzem át az adott helyzetet, mert az olvasó nem erre kíváncsi. Az olvasót nagy valószínűséggel az adott helyzet, ember, esemény, stb.
minél teljesebb bemutatása érdekli, legalábbis alapesetben. Persze ennek a jól bevett módszernek köszönhetően mire egy-egy cikk
végére érnek, vélhetően a százas csomag zsebkendő fele már hiányzik, az eddigi sztereotípiák pedig nemhogy csökkennének bennük, de sokszor a duplájára emelkednek.
Kérdés, hogy a média valóban ezt akarja elérni?
Szerző: Helle Maximilian
