Barátból haver, haverból jó ismerős, ismerősből idegen…

Fotó: Pexels

Az ember húszas évei derekán – mondjuk úgy 25 felé közeledvén – furcsa dolgokat tapasztal. Az már az egyetem alatt is nyilvánvalóvá vált, hogy hiába volt a szoros, már-már testvéri összenövés határait súroló gyerek meg kamaszkori nagy barátság, valahogy mégis egyre sűrűbben elmaradnak a találkák.

Elfoglaltság, tanulás, diákmeló, új társaságok és levegőben lógó „de majd mindenképp pótoljuk” ígéretek. (Később persze a munka, a család, a kiskutyám játékának a kabátgombműtéte.) Lelkiismeret furdalásból besuvasztott találkozók, erőltetetten csengő „na és veled mizu?” érdeklődések, kényszeres felsorolásként hangzó válaszokkal. A végén már inkább valami mondva-csinált indokkal mondjuk le, mert rájövünk, hogy nemhogy nem tölt fel, de csak energiába kerül a kapcsolat fenntartása. Már nem kívánjuk azoknak az embereknek a társaságát, akikkel egykor megértettük magunkat.

Volt egy elég stabil baráti köröm, hétvégente rendszeres közös programokkal. Megvolt persze a két legjobb barátnő, akikkel úgy éreztem, mindennél jobban érzem magam, minden belső dolgomról, álmomról, vágyamról, szerelmemről, félelmemről tudtak – és viszont. Együtt nőttünk, cseperedtünk, jobb volt közösen sírva szembenézni az élet dolgaival, néha összeveszve-kibékülve túlesni a kamaszkori drámákon, szakításokon, féltékenységen. Meg persze dohányfüstbe burkolózva, boros kólát kortyolgatva a törzskocsmában világot megváltani az egész héten várt péntek estéken. Aztán idővel túlnőttünk egymáson, ez az élet rendje; ki-ki ment a maga útján és ezek az utak már nem futottak tovább párhuzamosan. A jobbik eset az, ha csak úgy eltávolodtunk, de azért még lájkolgatjuk egymás facebook képeit, mintha jelentene valamit.

Nem minden elválás könnyű, van, hogy ollóval kell elvágni a nehezen oldódó csomókat. Ha a legtöbb régi barátomra gondolok, kellemes nosztalgia fog el; Klári például pont a másik végletbe tartozik. Régen nem éreztem közel magamhoz, a társaság szerves részét képezte, de nem az enyémet, sőt, gyakran még rivalizáltunk is. Ha pasi került a képbe szinte élvezettel versengtünk, ki kapja meg először. Mikor a társaság lassan feloszlott, egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy vele sem tartom majd a kapcsolatot. Néhány évvel később egy bulin futottunk össze, és a beszélgetés valahogy mégiscsak elnyúlt, mintha nem is azt az éretlen, idegesítő lányt láttam volna, hanem egy intelligens, mély érzésű, hasonló érdeklődési körű fiatal nőt.

Újra elkezdtünk találkozgatni, programokat szervezni. Jól esett, mert kicsit magányossá váltam, a munkahelyen azért már mégsem ugyanolyan. Ott a szelfmarketingen van a hangsúly, senki sem valós önmaga, nem bízol az emberekben… Szóval Klári hetente vendégeskedett nálunk, vagy éppen koncertekre jártunk, jókat ettünk és beszélgettünk. Még nevetgélve meg is jegyeztük milyen érdekes ez, akkoriban igazából nem is kedveltük egymást, most meg olyan, mintha mindig legjobb barátok lettünk volna. Telt az idő, aztán a párkapcsolatom válságba került. Ebben az időszakban sötéten láttam a világot, félig együtt voltunk, de mégis külön, csak otthon találkoztunk, mikor a helyzet rákényszerített bennünket. Klári az elsők között volt, akik értesültek a majdnem-szakításról, egyszerűen szükségem volt valakire, akire számíthatok – és ő egyből nagyon együtt érzőnek, készségesnek mutatkozott. Mi több, olyan érzést keltett, hogy a legésszerűbb és legközelibb tanácsokat osztja, hiszen ő ismert minket, Ferivel, a párommal is jóban lettek. (Mint említettem sűrűn járt át hozzánk.) Nagyon szurkolt értünk, s biztosított róla, ha nem is most, de idővel biztosan rendeződik köztünk minden, ha ránk néz biztos benne: mi nem szakíthatunk.

“…majd fordult a kocka”

Egy stresszes, gyomorszorongató péntek délután, mikor éppen azon stresszeltem mihez kezdünk majd a hétvégével így, hogy mindketten otthon leszünk, vajon mivel tehetném jobbá a légkört… Na, akkor kétségbeesve csörögtem rá Klárira, még bentről, a munkahelyemről. Tanács kellett, vagy csupán egy barátnő nyugtatgatása. Csicseregve közölte, ma nem ér rá, mert kimozdulnak páran az Ötkertbe, és amúgy csak teljesen mellékes infóként elhívta Ferit is, aki igent mondott. Nekem persze csak azért nem szól, mert úgy gondolta, nem szívesen buliznék azzal a társasággal. De Feri igen és a jelenlegi helyzetben milyen jót tesz majd neki, és a kapcsolatunknak is, ha egyedül mozdul ki. Mikor Klári tudtára adtam, mennyire rosszul esett ez az egész, hiszen tudja, hogy hónapok óta nem volt közös programom Ferivel és minden erőmmel a kapcsolatom megmentésén fáradozom, természetesen megsértődött. Újra a figyelmetlen, néha már butának tűnő, ellenszenves csajt láttam a lelki szemeim előtt, akit egykor, tizenhat évesen. Előadta mennyire önző vagyok, mennyire nem törődöm senkivel magamon kívül és ő mennyire érti és látja a helyzetem, meg persze Feriét is, hiszen ők barátok lettek, csak én voltam annyira vak és nemtörődöm, hogy nem vettem észre. A barátnőm úgy érezte joga van beleszólni az ötéves kapcsolatomban. Végtére is, én melengettem kígyót a keblemen.

Ez idő alatt rendszereztem régi és új kapcsolataimat, újraértékeltem őket, megláttam a gyermek –és felnőttkori viszonyaim valós mibenlétét. Az első pár felismerés fájdalmas volt, a többi szkeptikus, mely lassan közönybe fordult. Mindenki átesik ezen, én sem tetszeleghetek az áldozat szerepében, ezen már túlléptem, magam mögött hagytam azt a szintet, ahol másokat hibáztatok saját szerencsétlenségemért. Ha őszinte akarok lenni magamhoz és teljes képet látni, minden árnyalatában, nem csak fekete-fehér körvonalazott indulatból írt mesét, akkor be kell látnom, én sem viselkedtem mindig úgy, ahogyan kellett volna. Sok barátságnak hitt viszony alapult azon, hogy többen mégiscsak jobb, mint egyedül, egyikünk sem találta a helyét a világban és persze az a kapcsolat akkor, abban az életszakaszban igenis adott valamit.

Nincs baj azzal, ha fogynak, majd lassan kicserélődnek körülöttünk az emberek. Mindenkitől tanulunk, csak el kell fogadnunk a szerepet, amit betöltenek az életünkben. Nem kell tőle se többet, se kevesebbet várni. Csodát meg aztán végképp nem, az mindig önmagunkban van elrejtve…

 

Szerző: “Cé”

Facebook Kommentek